Tengerisaláta

Vannak dolgok, amiket az ember elfelejt, és mégis élénken élnek valahol legbelül Most egy efféle történetet mesélek el:

A forradalom évében nyolc éves legényke voltam. Budapesten laktunk, a hetedik kerület Csikágónak nevezett részében. Akkoriban a Landler Jenő utca volt a neve, ma már az én nevemet viseli: István utca a becsületes neve. Klassz volt ott lakni. Közel volt a Licsó, vagy Licsaj, mert mi így hívtuk a Városligetet, ahova minden nap játszani mentünk.

Nos, az ominózus születésnapon Nándor bácsi (aki Kistibi édesapja volt) azt mondta:

– Istvánka, kapsz tőlem valami érdekeset születésnapodra! De hogy mit, azt csak holnap tudod meg! –, mosolygott, és én rettentő kíváncsi lettem! Vajon mit kapok? Mi lehet az a csuda, amit csak holnap kaphatok meg? Édesanyám mosolygott, mert ő már tudta, Kistibi titokzatosan vigyorgott, mert ő is be volt avatva! Hogy miért volt Kistibi az egyszerű Tibi helyett? Annak is megvan a logikus magyarázata. Nándor bácsi és Magdus néni is egy-egy Tibor nevű fiút hozott az első házasságukból, logikus, hogy az egyik Nagytibi lett, a másik Kistibi. Szóval alig győztem kivárni a másnapot, amikor félnapi izgulást követőn ebéd után elindultunk, hármasban. Kigyalogoltunk a Thököly és a Dózsa György út sarkára, és onnan már látni lehetett a célt: a Népstadiont! Korán kellett menni, mert hosszú sorok kígyóztak a pénztáraknál.

A 24-es felső tribünre vett jegyet Nándor bácsi. Igen csak fel kellett gyalogolni a magasba, de megérte! A meccs kezdetére zsúfolva volt a stadion  A Népsportnak hiszek, mert 104 ezer nézőről beszélt! Négy éves koromban kihoztak már engem ide, ráadásul az Aranycsapat egyik meccsére, de ez azért más volt. 

Kijöttek a csapatok, és egy városnyi ember zúgta:

– Hajrá Vasas! Hajrá Vasas! – köztük én is! Mert a lelkesedés ragadó! Aztán a meccsen potyogtak a gólok, a Vasas, a Közép Európai Kupa meglepetéscsapata kilencet rúgott a döntőben az Európa szerte híres és komoly erőt képviselő bécsi  Rapidnak! – hajrá Vasas! – versenyt kiabáltuk Kistibivel, majd átvettük a tömeg ritmikus buzdítását. És minden gólnál ugráltunk, ölelkeztünk, és az alkalomban nem volt hiány!

Csordás kétszer, Raduly kétszer, Szilágyi négyszer és Teleki rúgták a gólokat, és írták a szívembe,,egyre mélyebben, kitörölhetetlenül, azt, hogy VASAS! Mert a meccs végére szerelembe estem, mindörökre elköteleződtem az angyalföldi piros kékek csapatához. Ez a szerelem a mai napig tart. Napra pontosan hatvan éve volt a meccs (1956. augusztus 4-én), és én a Vasast azóta csak szeretni tudom.

Ahogyan a két éves Máté unokám mondta, amikor arra tanítottuk, hogy kinek mi a neve a családban:

– Édesapa Szabolcs, édesanya Milaléla, nagymama Enikő, nagypapa... nagypapa... – itt megállt, mert sose hallotta, hogy a nevemen szólítottak volna a családban, aztán felragyogott a szeme, és kivágta – a nagypapa Vasas! – és hát, ennek én megörültem, és sajnálom, hogy azóta megtanulta, hogy István.

Szóval ez a meséje annak, hogyan lettem Vasas drukker. Valóban mese, mert bizony nem emlékszem arra a meccsre. Csak a napfényes stadion, a zúgó tömeg, és valami felejthetetlen öröm hagyott nyomot bennem. De ha én elhiszem, hogy valahogy így történt, akkor bárki elfogadhatja valósnak ezt az igaz mesét...